A rómaiak Tusci vagy Etrusci néven hívták a mai toszkánok őseit. Etruria volt a neve az Arno és a Tiberis közötti tartománynak, amely a mai Umbria és Lazio tekintélyes részét is magába foglalta, viszont nem tartozott hozzá a mai Massa Carrata és Lucca körzete. Az etruszk nép eredetére számos elmélet született, azonban eredetüknél jóval fontosabb a kifinomult, páratlanul magasfokú civilizációjuk, amely az i.e. VII. században ért a tetőpontjára. Róma felemelkedése végül eltörölte ezt a társadalmat. Az etruszk városok, mint például Volterra és Arezzo, városállamok voltak, mint a görög poliszok és ez a szétaprózottság nem kedvezett nekik, hanyatlásukhoz katonai veszteségeik nagyban hozzájárultak. Róma diadalát, Etruria provinciává süllyedését a Via Aurelia és a Via Cassia consuli utak megépítése is szentesítette, ezeknek az ősi utaknak a nyomvonala ma is része Toszkána úthálózatának.

A Nyugatrómai Birodalom bukása után Teodorik ismétlődő inváziói, valamint a keleti gótok és a bizánciak közöti harcok alatt „elvérzett” Toszkána és a VI. század közepén a longobárdok könnyű prédájává vált, ám pont ez a hódítás jelenti az újjászületés kezdetét. A hosszú longobárd uralom alatt, amely csak 774-ben ért véget, először Lucca jut fontos szerephez, uralkodók székhelye lesz. Ugyanakkor Pisa, mint Tirrén-tenger kikötő jelentősége is megnő és a város kereskedelmi nagyhatalommá válik. A Karoling-uralom alatt sorra emelkednek a terület védelmét szolgáló várkastélyok és az évezred vége után a gazdasági fejlődés is megindul a tartományban. Ennek az első lépése a templomépítés volt, amely nemes versengést hozott magával, ki építteti a legnagyobbat. A feudális Toszkána helyi hatalmi körzetek együttese, amelyek sok esetben grófi jogkörrel felruházott püspökök irányítanak. Ez a részekre tagoltság teszi lehetővé a városállamok, a comune-k megszületését. A toszkán városok igyekeznek megőrizni függetlenségüket a pápasággal és a császársággal szemben is, bár mindkettővel szövetségre lépnek. Megszületnek a városállamok és Firenze, Pisa, Siena, Lucca és Arezzo egymással versengve kebelezik be a környező feudális birtokokat.

A XIII. század királynője Pisa, amely részt vett a keresztesháborúkban és hadjáratot indított a mórok ellen is, de végül 1284-ben a genovaiaktól vereséget szenvedtek és elindult a hanyatlásuk. Ezzel egyidejűleg kezdetét veszi Firenze felemelkedése, amely már a század első évtizedeiben kikezdi Siena gazdasági nagyhatalmi státuszát és az utána következő időszakban sorban az uralma alá vonja a régió nagy részét. A XIV. században már presztízse kétségbevonhatatlan és csak idő kérdése, hogy az oligarchikus köztársaság egymással vetélkedő családjai közül ki kerül ki győztesen és felváltsa a comunét a signoria. A hatalmat a Mediciek ragadják magukhoz, először a karizmatikus Cosimo il Vecchio de’Medici, majd a hírneves Lorenzo il Magnifico, aki kiemelkedő politikus, jeles költő és mecénás, és sikerrel egységgé kovácsolja a Firenze uralma alatt álló területeket. Halála után a Medicieket elűzik és pár eltérő kísérlet kivételével Firenze a comune restaurációját próbálja végrehajtani.

1512 után változó sikerrel folyik a küzdelem az oligarchikus köztársaság hívei és a Medici-pártiak között, míg I. Cosimo uralomra nem kerül 1537-ben, aki erős kézzel kormányoz. I. Cosimo nevéhez fűződik a pisai egyetem felvirágoztatása. Utódai csak halványabb változatai voltak, Francesco Maria elsősorban az udvar életével foglalkozik és spanyolbarát politikát folytat. Fivére Ferdinando a bíborosi posztot adja fel a nagyhercegségi címért és elődjével ellentétben franciabarát politikát folytat, emlékét elsősorban a livornói kikötő kiépítése őrzi. A spanyol hegemóniától II. Cosimo is próbálja függetleníteni magát. II. Ferdinánd uralkodása alatt a pestis és az éhség súlyos csapást mér a tartományra. De fontos megemlíteni, hogy II. Ferdinánd Galilei pártfogója volt és ő gyűjttette össze és adományozta a Palazzo Pitti és az Uffizi-képtár törzsanyagát. A válság és a korrupció időszakában a Medici-dinasztia sorsa is megpecsételődik. 1737-ben a nagyhercegség előbb a spanyol Bourbonok, majd a Lotharingiai-ház kezébe kerül.

A lotharinghiai dinasztia uralkodói közül az 1765-ben trónra lépő Piero Leopoldo lesz az, akinek uralma alatt Toszkána ismét újjászületik. 25 éves uralkodása alatt elindítja Toszkánát a modern kor felé vezető úton, fellendíti a mezőgazdaságot és új lendületet ad a kézművesiparnak is. Pietro Leopoldo császárrá választása után III. Ferdinánd követi őt a nagyhercegségi trónon, akinek uralkodása viszontagságokkal teljes, a napóleoni korszakra esik. Napóleon átrajzolja a határokat, gazdasági reformokat és Franciaországból hozott újításokat vezet be. Bonaparték rövid uralmát követően végül 1815-ben a bécsi kongresszus rendezi a toszkán nagyhercegség helyzetét is. Az ezt követő időszakban II. Leopold uralkodik, akinek uralkodása alatt: folytatódik a csatornarendszer kiépítése, megnyitják az Elba szigeti vasbányákat, egy új alkotmányos rend kerül bevezetésre, és Toszkána bevonódik a függetlenségi harcokba, de végül uralkodása száműzetésben ér véget. Az ideiglenes kormány és az 1860-as népszavazás szentesíti a tartomány csatlakozását a szárd királysághoz. Az új király székhelye Firenze lesz.

A Toszkána által a II. világháború során emberéletekben és műkincsekben elszenvedett súlyos veszteségek után 1966-ban Firenzére súlyos csapást mért a természet, az Arno folyó kilépett medréből elmosva Firenzét és a Arno egész völgyét. A következő esztendők szerencsére kedvezőbben alakultak a szép régió számára, nemcsak megszilárdította Olaszországban és a világban betöltött kulturális szerepét, hanem a világ egyik legvágyottabb helyszíne is lett.

Képek: Toscaneria

Forrás: Costanza Poli, Toscana